Letisztult színek, pontosan eltalált arányok, minden ott van, ahol a nagykönyv szerint lennie kell. Az elején ez lenyűgöző. Aztán elkezdődik az együttélés. A gond ott jelenik meg, hogy ezek a terek nem a mindennapokra vannak hangolva. Fotózásra működnek, életre kevésbé. Egy idő után azt érezzük, hogy alkalmazkodnunk kell a lakáshoz, nem pedig fordítva.
A tökéletesség gyorsan monotóniává válik, mert nincs benne felfedeznivaló. Minden túl egyértelmű, túl lezárt.
A túl kontrollált terek nem hagynak helyet az életnek
Egy „hibátlan” enteriőrben minden tárgy előre definiált szerepet kap. Nincs hova letenni még egy könyvet, nincs falrész, amelyre ideiglenesen odakerülhetne egy kép. Az élet viszont nem statikus. Tárgyak jönnek-mennek, szokások alakulnak ki, ideiglenes megoldások születnek. Ha a tér ezt nem bírja el, folyamatos feszültséget kelt.
Ez nem látványos konfliktus. Inkább olyan érzés, hogy a lakás mindig egy kicsit ellenünk dolgozik. Túlságosan figyelni kell rá, túl gyorsan „elromlik” az összkép egy apró változástól.
A tökéletesség ritkán személyes
A túl tökéletes enteriőrök gyakran univerzális ízlésre épülnek. Olyan megoldásokra, amelyek biztosan nem bántanak senkit. Semleges színek, jól bevált formák, ismert kombók. Ettől lesznek mindenhol felismerhetők és ettől válnak gyorsan csereszabatos élménnyé.
Az emberi kötődés ott alakul ki, ahol van történet. Egy kicsit furcsa szék, egy megkopott asztallap, egy tárgy, amiről emlék jut eszedbe. A hibátlan lakásokból ezek gyakran hiányoznak, mert kilógnának az egységes koncepcióból. A tér így szép marad, csak épp semmit nem árul el az ott élőről.
Van egy egyszerű pszichológiai oka annak, miért fárasztó a túl tökéletes környezet. Az emberi agy ingert keres, különbséget, apró elmozdulásokat. Ha minden elem ugyanolyan fegyelmezett, egy idő után nincs mit feldolgozni. megszűnik az izgalom.
Egy jól működő otthonban mindig van egy kis feszültség. Valami, ami megtöri az egységet. Egy markánsabb színfolt. Egy eltérő korszakból származó bútor. Egy tárgy, ami nem illik tökéletesen, mégis ott van. Ezek az eltérések frissen tartják a teret, mert a szem újra és újra rátalál valamire.
A túl tökéletes lakás „nem öregszik jól„
A hibátlan enteriőrök általában egy adott pillanatban működnek jól. Amikor minden új, tiszta, érintetlen. Az idő viszont nyomot hagy a használaton. Egy apró karc, egy kifakult textil, egy elszíneződött felület máris ront az összképen, mert nincs hova simulnia.
Azok a terek, amelyek eleve számolnak a változással, sokkal jobban viselik az időt. Egy patinásodó faasztal, egy természetes kőlap, egy texturált fal kifejezetten szebbé válik a használattól. A túl tökéletes lakás ezzel szemben minden apró elmozdulást hibának él meg.
A rend és az életteliség nem ugyanaz
Gyakori félreértés, hogy a rendezett tér feltétlenül egyenlő a steril térrel. A túl tökéletes enteriőrök gyakran keverik ezt a kettőt. Minden a helyén van, mégis hideg marad a tér. Hiányzik belőle az a fajta lazaság, amitől egy lakás valóban otthonossá válik.
Egy életteli lakásban lehet rend. Csak nem merev. A tárgyak használhatóak, mozdíthatóak, átmenetiek. Ha a kanapén van egy takaró, az azért van ott, mert használják. Nem azért, mert a fotón is jól mutatott.
A tér együtt változik veled
Azok az otthonok maradnak hosszú távon szerethetők, amelyek nem tökéletesre vannak beállítva, hanem alakíthatók. Amikor van mozgástér változtatni, cserélni, átrendezni anélkül, hogy az egész koncepció borulna. A tökéletlen tér rugalmas. Nem követel állandó figyelmet, és nem büntet meg minden apró eltérésért.Ez a rugalmasság adja meg azt az érzést, hogy a lakás valóban a tiéd. Nem késztermék, hanem élő környezet, amely reagál az élethelyzetekre.